Kislányom átment a szomszédba játszani ebéd után. Két órával később betrappolt az ajtón, közölte, hogy jó volt, de rövid és odaát másképp mennek ám dolgok, majd otthagyott a konyhában.
Éppen folytattam volna küzdelmemet a sütőm kipucolásával, amikor megcsörrent a telefonom. Az anyuka volt a szomszédból. Nevetős hangon kezdte mesélni a délutáni sztorit.
Amikor a lánykám megérkezett a szomszédba, az anyuka éppen a kanapén pihent. A gyerekem ledöbbent, nem tudta mire vélni a helyzetet. Majd őszinte szánalommal kezdte kérdezgetni, hogy mi a baj, mi fáj, kell-e segítség.
Mikor azt a választ kapta, hogy baj egy szál se, csak az ebéd utáni szieszta zajlik éppen, a kicsi lány kerek szemekkel csak annyit tudott kibökni, hogy: „Hát… – majd némi büszkeséggel -, az én anyukám ilyet nem szokott!”
Ez elsőre nagyon mókásan csengett. Aztán végig gondoltam, hogy milyen „klassz” példa ez az egyszer majd – remélhetőleg – anyukaként hasonló cipőben mosogató lánykámnak arra, hogy mindenképpen gályázzon nonstop egész nap és véletlenül se engedjen magának egy fél óra relaxot a kanapén… Kopp…
