Sokminden eszébe juthat az embernek a szilvalekvárról…
A szilvalekvár számomra egyszóval a nagymamám. A legkedvencebb ételem volt gyerekkoromban a tesóimmal együtt a szilvalekváros derelye, amit bármikor megfőzött nekünk, ha kiejtettük a szánkon.
A szemem előtt van, ahogy iszonyú gyakorlott mozdulatokkal hártyavékonyra nyújtja a tésztát, úgy, hogy már nem csak a deszkáról, de az asztalról is lelóg. Majd jöhetett a segítség: mi tehettük bele egy evőkanál és kiskés segítségével a kis lekvárhalmokat, szigorúan egymástól egyforma távolságra. Itt van az orromban a sűrű, fekete szilvalekvár illata…
Amikor aztán felnőve, megházasodva önálló háztartásom lett, magától értetődő volt, hogy mindig van otthon szilvalekvár, hiszen ahányszor csak meglátogattuk Nagyikát, mindig befőttes és lekváros üvegek tömkelegével jöttünk haza.
Igenám, de 80 évesen szegény teljesen lerokkant és többet nem tudott már semmit elrakni. Ekkor kezdtem életemben először szétnézni az üzletek polcain szilvalekvár után, de szomorúan csalódnom kellett, mert egyik sem közelítette meg Nagyika lekvárját. Ezután a szakácskönyvek és internet számos praktikáját próbáltam ki a sütéstől a daráláson át a „hozzánem nyúlunk” főzésig, de vagy katasztrófa lett belőle, vagy csak egyszerűen nem közelítette meg az etalont.
Hogy miért?
Mert tudtam ám, hogy hogy készül az a bizonyos lekvár. Lánykorom utolsó nyarán együtt főztünk Nagyikával. Emlékszem, egyedül voltam nála, azon töprengtem, vajon jó lesz-e nekem az a fiú, akibe fülig szerelmes voltam. Közben szilvát magoztam, és igyekeztem megtanulni, hogy mi a titka a jó lekvárnak. Egy óriási magas fazékban tettük oda főni csak simán magában a nem túl nagy szemű, sötétkék mézédes Besztercei szilvát, és vártuk, hogy mi lesz. Néha megkevertük, közben talán diót is törtünk, vagy kukoricát daráltunk? Már nem emlékszem… Délután felé egyre kevesebb és sötétebb volt már a massza a fazékban; ekkor kezdődött a java: Gyakorlatilag folyamatosan keverni kellett addig, amíg teljesen sűrű, sötétszínű nem lett. Persze nagyon tud ám köpködni ekkor már a forró lekvár. Arra emlékszem, hogy tökéletes állagú és ízű, nagyon sötét színű levárt csináltunk. A mai napig büszke vagyok rá, de soha nem vinne rá a lélek, hogy egyedül nekiálljak. Vagy mégis?
Valamelyik nap ugyanis a férjem, aki az a fiú, akibe több mint 20 éve beleszerettem, hazaállított egy láda nagyon érett Besztercei szilvával, amit utolsóként hozott el délben a piacról. Ez pedig azért történhetett, mert a múlt hétvégén fogyott el az utolsó üveg szilvalekvárunk, ami még nálunk volt ilyen-olyan családi hagyatékból. És hát az egész család nagyon szereti a buktát meg a derelyét…
Ismét jött az internet és az összes szuper-ötlet, de én mégis azt mondtam, hogy ha már csinálunk, akkor csináljunk rendes lekvárt, olyat, amilyet Nagyika szokott. És nekiálltunk, hiszen ma már nálunk van az a bizonyos nagy fazék is, és kevertük, kevertük, lett egy-két vízhólyag is a felfröccsenő forró masszától, és mivel délután kezdtük, éjszaka félbe kellett hagyni, és csak másnap reggel fejeztük be, de MEGCSINÁLTUK!
Kézzel készített matricát raktam rá és csini kis anyagot a tetejére, hiszen ez a MI saját készítésű szilvalekvárunk! 21 év után talán megértem rá.
Ezeket az anyagokat, és más gyönyörűséges pamutvásznakat találhatsz a webshopban:
Elkészíteni pedig pofonegyszerű. Egy 20 cm-es átmérőjű körlap bármilyen üvegre jó, de a kisebbekre tehetsz 16-18 cm-est. Én úgy szoktam kört vágni, hogy egy négyzet alakú anyagdarabot négybe hajtok, és azon az oldalon, ahol nincs hajtás egy negyed körívet vágok csak szemre. A képen látható fedők kis így készültek.
- TIPP: Mielőtt madzaggal megkötöd, tegyél rá egy befőttesgumit, az szépen leszorítja az anyagot!
- Itt az általam használt cetli sablonja, tetszőlegesen lehet kicsinyíteni, vagy nagyítani.
